Lemezeik:
2003 – Synthetic Generation
2006 – Termination Bliss (+DVD)
2009 – Night Eletric Night

Tagok:
Whiplasher Bernadotte (Andreas Bergh)– ének
Nightmare Industries (Emil Nödtveidt)– gitár és billenty?
Bone W Machine (Ole Öhman)– dob
Skinny Disco(Jonas Kangur)– basszus
Cat Casino(Eric Backman)– gitár(2006-tól)
Egykor: Beast X Electric (Erik Halvorsen)- gitár

Tracklist:
1. Chertograd
2. Night Electric Night
3. Death Dies Hard
4. Mark Of The Gun
5. Via The End
6. Blood Stains Blondes
7. Babylon
8. The Fuel Ignites
9. Arclight
10. Venus In Arms
11. Opium 

Csaknem három esztend?vel az el?z? album megjelenése után végre bevonult a Toytown Stúdióba a svéd Deathstars együttes, hogy ott Stefan Glanman támogatásával hozzákezdjen az új korong felvételéhez. Az eredmény idei év január 30-án került el?ször kiadásra, majd február 21-én végre nálunk is publikálták.  

A banda mostanra elég szép történelemre tekinthet vissza. A ’90-es évek közepén alakult Swordman néhány tagjából és a Dissection dobosából, Ole Öhmanból összeállt formáció mára már a harmadik promo kiadásánál jár. Aki eddig nem találkozott velük azoknak valószín?leg az sem mond túl sokat, hogy a stockholmi banda a deathglam m?fajában alkot, Marilyn Manson és a Rammstein irányvonalán.  

Az új lemez célja állítólagosan a küzdelmek és harcok tükrözése volt, melyeket a banda tagjai vívnak mindennapjaikban. A dalszerzés jelent?s részéért felel?s Emil Nödtveidt a korong egészébe saját személyes impresszióit is belesz?tte így a koncepció, olyan eseményeket foglal magába, mint Jan Nödtveidt (Nightmare bátyja, egykori Dissection legendás énekese) öngyilkossága. A minden bizonnyal er?s érzésekkel átitatott témából azonban valahogy mégis az album egyik legfurcsább, nekem talán legkevésbé tetsz? darabja sült ki. A Via The End egyszerre súlyos és lassú. A domináló billenty?k mellé finoman szaggatott és elnyomott döngöl?s riff és Andreas Bergh pályafutása során m?velt egyik legrosszabb éneklése társul. Valahogy a mikrofonba dünnyögés és hörgés ezúttal nem akar érzelmességgé összeállni. Legfeljebb az Cradle of Filth-szer? kripta-atmoszféra ragad meg.

De ne szaladjunk ennyire el?re. Az album elejét is érdemes megemlegetni, bár a kezdés minimálisan eredeti csak. A Chertogradban végre a szinti prüty-prüty és szemplerek fölé hangolják a gitározást és egy hosszabb insztrumentális felvezet?t is megengednek maguknak. A démonná torzított vokál, a montoton-ismétl? nehéz riff a kórusozással megtoldva igazán megadja az alaphangot.

A címadó számmal pedig még a lendület is el?kerül. Dinamikus döngölés és kellemesen mély ízig-porig blackes vokál jellemzi a nótát, bár az er? itt nálam lecsapja a hangulatot. Hiába játszanak be géphangról mindenféle romantikus-borzongós zörejt, kórust mégsem válik t?le sírkertivé a dal.

Slágerveszélyes folytatás a Death Dies Hard, mely a youtube-on mintegy két hónappal megjelenése után máris 800.000-es nézettséggel büszkélkedhet. A min?ség és a dob alap mindenképp tetszet?s, a n?i háttér adalék pedig igazán jól hallgatható muzsikát eredményez, bár az eredetiség írmagját is nélkülözi, mégis minden valószín?ség szerint nagyon szépen fog hozni a svéd konyhára. 

Hirtelen visszaesik a kraft, talán éppen mert erre játszana a banda. Az er?ltetést?l valami agonizálás félét m?vel a zene, a slágerreceptet azonban még nem vesztették el. Igazi koncerten csápolós ritmussal támogatják meg a gyenge pontokat. A táncolhatóságtól is csak egy-két lassú rész fosztja meg a The Mark of The Gun-t. A következ?kben azonban csak az indusztriál elemek miatt nem lett lemezkihajigálás a Blood Stains Blondes szám miatt. Bosszantó gitár és melodikum hiányos, ellenben végtelen sok szintit tartalmazó überklisé diszkószerzemény. 

Ezután egy kis éjjeli vámpírjelmezes hatásvadászatra indulunk Andreas Bergh mély orgánumának vezetésével. A Babylon feszültsége helyrehozza a laza tingli-tangli el?zményeket, míg a refrén fülbemászó, szinte beleéneklésre csábít. Eztán vonós nyitás, könnyen befogadható, szórakoztató, „könnyed”gitárjátékkal, dancelhet?en és újfent slágergyanúsan következik a The Fuel Ignites. Újdonság itt sem sok akad, de aki eddig szerette az emészthet? headbangel?s, érzelmes és er?sen elektronikus metált, az falni fogja ezt a számot is. A koncertek egyik gyöngyszemét sejtem benne, melybe még némi vidámkodás is belefér a színpadon.  

Utópisztikus, lágy technocsoda és a szívemnek legkedvesebb ipari riff-vokál kreálmány, az Arclight. Végre egy kis nyersség, néha még a szintit is félg?zre engedik, míg a ritmus monotonon zorddá és mégis igazán remekké teszi. Csak az szívzörejes belassulás ne lenne… ezek a svédek mindig elsütnek legalább egy snassz klisét? Igen a válasz, és ha még kell egy példa akkor nesze: Venus in Arms. Ismét van benne valami kínosan puha és így az album vége felé már nemcsak szabadságot, de nyugdíjat is szívesen kiutálnék a szintit b?völ? Nightmare-nek. Itt engem bizony untig tördel a csömör a hömpölyg? elektronikus billenty?zésekt?l. A sodró dallamosság és a verzék gitárszegénysége kimondottan irritáló. 

Az utolsó mesterm?vet els?re, észre se vettem annyira elment a kedvem a techno központú klónmuzsikától. Másodjára viszont az Opium ezüstérmes min?sítést kapott. Végre egy színes riff, üt?s alap, kissé talán nyög?s ének és agybeteg suttogás… mért nincs ehhez klip? Igazán lehetne! Zúzós, hatásos kegyelemdöfés az album végére, mely sokkal pozitívabbá teszi a végs? megítélésemet is. 

Összegzés: A Deathstars zenéjét valóban a legjobban a „Deathglam” meghatározás aposztrofálja. A banda picit talán túl nagy hangsúly fektet az imázsra, de nem úgy az eredetiségre. Szórakoztatni és eladni akarnak. Szerintem akár receptes könyvet is írhatnának a slágergyártáshoz. „Végy egy nagy adag promóciót, néhány gyakorlott zenészt, mindenféle elektronikusan zörg? zajgépet (hangszerek), adj hozzájuk fehér púdert, fekete hajföstéket és t?zpiros rúzst. Tedd be ?ket egy márkás stúdióba, egy nagynev? kiadó véd? szárnyai alá. Hallgatass velük Mansont és Rammsteint, és már meg is van a jól hizlalt aranytojást tojó deathglam tyúkocska avagy voila: Deathstars.”

10/7.6