Honnan: Finnország (+ svéd import Anette személyében)

A hasznot húzza: Nuclear Blast (régebben: Spinefarm, Roadrunner Records)

Rémtetteik hosszú sora (Anette-tel):
-Master Passion Greed (EP)
-2007 – Dark Passion Play (Promo) - + kicsiben, singleként: Sahara Amaranth Bye bye Beautiful Eva Eramaan Viimeinen The Islander

Elkövet?k: - Anette Olzon – „ének” - Erno Emppu Vuorinen– gitár - Marco Hietala – basszusgitár, ének - Tuomas Holopainen– szinti, samplerek - Jukka ”Julius” Nevalainen – dob

Tettestársaik: - London Session Orchestra
- Metro Voices – kórus - Troy Donockley – Uilleann Pipes - Nollaig Casey – Irish Fiddle - Senni Eskelinen – Kantele

B?nlajstrom:

1 The Poet and the Pendulum
2 Bye Bye Beautiful

3 Amaranth
4 Cadence of Her Last Breath
5 Master Passion Greed
6 Eva
7 Sahara
8 Whoever Brings the Night
9 For the Heart I Once Had
10 The Islander
11 Last of the Wilds
12 7 Days to the Wolves
13 Meadows of Heaven
14 The Escapist (Japán bónusz) 15 While Your Lips Are Still Red

Talán nem túlzás azt állítani, hogy gót-power metálos körökben 2007. leginkább várt albuma volt a Dark Passion Play. Tarja Turunen szappanoperába ill? távozása már megcsinálta a kell? beharangozást és a lemez megjelenése el?tt jelent?s sajtó visszhangot kapott. Sokan találgattak, hogy ki lesz a Díva utódja az akkoriban együtteseikkel szakító szabad énekesn?k közül, azt azonban er?sen kétlem, hogy bárki is tippelt volna az Alyson Avenue-b?l szalajtott Anette Blyckert Olzonra.

Amikor el?ször hallottam, hogy Anette kerül a Nightwish megüresedett mikrofonja mögé, mit ne mondjak a hajam alá csúszott a szemöldököm. Mit csinál egy pop-rock énekes egy operatikus bandában? Els?re csak azt sikerült kihápognom, hogy de hát Tarja a Nightwish arca is volt egy személyben és akárhogy nézzük az ? hangja kellett ahhoz, hogy etalonként emlegessék az együttest a szakmában.

Másodjára aztán persze végiggondoltam és kénytelen voltam belátni, hogy Tuomas ismét jó munkát végzett és az egyetlen használható kiutat választotta a (mellesleg nagyban „meggenerált”) szituációból. Ostobaság lett volna egy Tarjához hasonló énekessel el?állni: az már úgyis unalmas, epigon, lehetetlen, snassz, meg különben is. Kerített háát… egy t?rhet? megoldást, s egyszersmind meglehet?s vérfrissítést hajtott végre a banda stílusán.

Az Once folytatását várom már 2004. óta és ?szintén szólva: csalódtam. Egyáltalán nem ugyanazt a csúcst próbálták a Dark Passion Play koncepciójában elérni, hanem egy teljesen újat próbáltak meghódítani. A lemez eladási listákat mindenképp sikerült.

Azt még mindig el kell ismerni, hogy Tuomas Holopainen a modern metál egyik géniusza és a lehet?ségekb?l kihozta a legjobbat. Az album majd’ minden darabja fülbemászó, már-már könnyed helyenként, míg itt-ott kell?en borongós, ám összességében egy nagyon kimunkált végiggondolt és változatos anyag.

Azt viszont le kell szögezni, hogy Tarja után szokatlanul cseng, és aki az operás hangzásért hallgatta ?ket, az nagyon hamar kivágja a lejátszóból a korongot. Én is így tettem, nem egyszer, nem kétszer (huszonvalahányszor, hogy pontosak legyünk).

Els? számként rögtön egy csaknem negyedórás odaszólagatós személyeskedést küld az együttes Tarja után, mivel azonban ?kelme is kitett magáért saját szólóalbumán, ezt még nem rónám fel negatív pontként. A Poet and Pendulm hosszával együtt is helytáll, bár Marco verzióját favorizálom, ugyanis Anette hangjában a gixer itt azonnal kibukik. Hiába vannak a dalok hozzászerkesztve a kisebb hanger?höz, még így is kénytelen maximum krafttal belevágni, s végére már csak nyávogásra/sikításra/elkeseredett ordibálásra/(szánalmas) küszködésre futja.

A Bye bye Beautiful, amolyan utóhangja a Wish I Had an Angel-nek, persze itt is butított verzióban, s a refrént végig Marconak hagyva, hogy az er?viszonyok a helyükön legyenek. Nem is lenne vele összeségében problémám, hogyha nem az egyébként jól sikerült refrént ismételnék gyakorlatilag a dal felét?l.

Ezután következik az a szám, ahol a legtöbbször szórtam ki a lejátszóból a lemezt. Az Amaranth címmel megáldott pop rémköltemény jó párszor meghaladta a maximális nyálleperget? képességemet. Divatzene. Fülbemászó, dallamos, sampleres, jó a szöveg, de akkor is csak divatmuzsika. A Cadance of Her Last Breath nem hagyott bennem igazán mély nyomot. Itt nagyjából minden tag takarékon m?veli a dolgát, míg a Master Passion Greednél egyszerre kereshettem a leesett állam és a felcsúszott szemöldökömet. Az egyetlen jó, amit el tudok mondani Holopainen úr jellemességér?l az az, hogy ezt nem Anette-tel énekeltette. Persze az más kérdés, hogy a tiszta er?re épül? dal meghaladta volna a kislányos pop-mezzo képességeit. Ezzel a nótával nem a min?ség a gond, hanem bel?le áradó gy?lölet. A riffelés eszméletlen húzós, Jukka Nevalainen is gyakorlatilag gyilkolja a dobokat, míg Marco a korlátozott hangterjedelem kompenzálására apai-anyait belead a hangszínekbe és er?be.

Ezután következik a másik véglet. Itt a lemez második kihajigálós pontja. (es?kabát beszerzése er?sen ajánlott!) Az Eva amolyan igazi elérzékenyed?s, fülbeolvadós dallamos muzsika. Gusztus dolga, ki hogyan tolerálja az ennyire lírai zenét.

Ismét el?kerül a tisztes basszus, szóló a Sahara c. szám alatt, melyet teljes egészében Anette énekel és hujjog el. Sablonnak amolyan igazi. Meghallgatjuk, nyugtázzuk, elfelejtjük az ilyet.

A Whoever Brings The Night már egy valódi Anette-re szabott darab. Emppu kemény riffje mellett, a széttorzított, effektezett mezzot és az album best samplerjét hallgathatjuk, majd kapunk egy ritka furcsán, sután beillesztett szólót, végül ismét kántálós ismétlésbe fullad a nóta. Kár érte, mert az alappal már majdnem szimpatizáltam.

Eztán újfent takarékra kerül a lemez és egy kis pihentet? jellegtelenséget, sikerületlen nyújtásokat hallgathatunk. Ezzel Anette nem fog kit?nni a metál hercegn?cskék túlkínálatától nyüzsg? piacon. Kénytelen kelletlen el kell ismerni, hogy a háttér vált húzóvá a Nightwishban. Insztrumentálisan ismét fejl?dtek, kicsit mintha le is lassultak volna a tipikus power metálos dalokhoz képest. Jukka sem növeszt plusz két kart a dobkészlet megfelel?en sebes m?ködtetéséhez, a lemez majdnem végig er?s középtempót diktál. Az újdonant összeszedett kelta-ír folk feeling sem istenigazából ártalmas. Én még mintha egy kis magyarosságot is éreznék a népi dallamokban… A folkos hatás legszembet?n?bb darabja a The Islander, Marco Hietala szerzeménye. Sok tekintetben kilóg az album alaphangulatából. Összességében az akusztikus gitáros, mesél?s hangnem kellemes, még a hölgyemény is egész jól domborít a háttérben.

A dal Holopainen-féle folytatása a Last of the Wilds insztrumentális, népi motívumokkal, hangszerekkel operál, szöveges változatát Jonsu (Indica, lead vokál) és Anette is felénekelte finnül. A nyelv itt pontosan illik a pattogós dallamhoz, s bár Jonsu számára egyszer?en nem ez a megfelel? kulcs, Anette-nek egyértelm?en a legjobb alakítása.

Záróakkordként a Meadows of Heaven és a 7 Days to the Wolves marad, melyekb?l legfeljebb a ritka sikerületlen gitárszólót és az ismételt kiabálásba/pop lalalázásba torkollást emelném ki. A dal végére hagyott „uuu-jee-eee” már-már Mariah Carrey-nek is becsületére válna, épp csak az a gond, hogy neki fekszik és sikerül is az ilyesmi.

A bónusz trekként megjelent The Escapist sem kivétel az eddigiek alól. Nem irigylem el a japánoktól egy csöppet sem, hogy az ? albumukra még 5 percet ráhúztak.

Különálló darabként még a megindító While Your Lips Are Still Red is rákerült valamely kiadására(van egypár…) a Dark Passion Playnek, mely Marco hangjával egy meglehet?sen balladai darabot játszik végig. Er?sen nyálveszélyes zárás.

Összegzés:

Mást vártam. Jobbat is meg rosszabbat. Hallgathatónak igazából a Master Passion Greed, Whoever Brings The Night és a folk számok bizonyultak. Min?ségben a kislemezre került dalok is megadják, amit a közönség igényel. Kibékülni csak az újonnan talált popos hangzásokkal és hiányosságokkal nem tudok. Szerencsémre kiadták a Dark Passion Play-t egy 100%-ig hangszeres változatban is, így ha mást nem, de az insztrumentalitást élvezhetem. Összességében ez egy másik Nightwish. Nagy nehezen sikerült meghallgatnom 2-szer és senki ne kérje, hogy még egyszer megtegyem…